megszöktünk

Ugyan elvileg szombatig maradtunk volna a kórházban, már tegnap délután leléceltünk, mert már egy napja szinte felénk se kellett néznie a nővéreknek, olyan ügyesen elvoltunk kettecskén. Nagyon nagy mázlim volt, mert a kétágyas szobában csak az első éjszaka volt egy másik anyuka a kisfiával, utána két napig kettesben voltunk, úgyhogy tényleg tudtunk még pihenni is. (Pontosabban én is tudtam, mert Zsófinak aztán mindegy, mi zajlik körülötte.)
Nagyon köszönöm mindenkinek a drukkolást, ránk gondolást és gratulációkat, Dezső mindent beolvasott nekem a telefonba, nagyon jólesett. :) Sokan várjátok a részletes beszámolót a szülésről, úgyhogy most ez következik - ha valakinek ez túl sok / túl intim információ, az inkább ugorjon.
A vajúdás nagyjából vasárnap délután kezdődött; már korábban is írtam, hogy vannak jóslófájások, de semmi komoly, aznap délután viszont volt egy, amitől konkrétan kiestem az ágyból. Éjszaka is jöttek rendszertelenül, 15 és 30 perc között összevissza, de egyre erősebbek (nem lehetett fekve bírni) kb. 1-2 óráig, utána viszont ritkultak és talán enyhültek, úgyhogy aludni is tudtam. Hétfő reggel viszont elcsendesedtek a vizek, hogy aztán délután megint meginduljon egy hullám. Hat óra körül beszéltem a gyógytornásszal, akinek előző este küldtem egy SMS-t, hogy valami kezdődik; akkor mondta, hogy - a még mindig elég rendszertelen fájásokra - vegyek be ricinusolajat, ami természetes módon elősegíti a méhösszehúzódásokat. Dezső gyorsan el is szaladt a patikába, de mire visszaért, tízperces, majd hétperces fájásaim voltak. Sétálgattam, nagy be- és kilégzésekkel próbáltam lazítani, amit nagyon hatékonynak éreztem. Mire a vacsorát megettük, öt percnél tartottunk, úgyhogy mondtam, hogy indulás. Hálistennek nem volt már nagy forgalom, gyorsan odaértünk, mert a kocsiban nem volt valami kényelmes. Amikor odaértünk, megvizsgáltak, már 4 centi volt a méhszáj, aminek nagyon megörültünk. Ezután monitorra tettek vagy félórára, meg bekötötték az infúziót, és kaptam antibiotikumot is (streptococcus miatt). Utána magunkra hagytak minket, én egy darabig még állva, aztán már inkább a labdán ülve fájogattam, Dezső fotózott. :)
Két órával később egy centit haladtunk előre. A nővér, aki fogadott minket és foglalkozott velünk, nem sokkal később mondta, hogy beszélt az orvosommal, aki azt mondta, a császárheg monitorozása miatt később majd be kell tenni egy méhen belüli nyomásérzékelőt, amihez viszont nem ártana az epidurál. Ezen kicsit csodálkoztam, mert erről korábban nem volt szó, és megbeszéltük az orvossal, hogy ameddig bírom, szeretném érzéstelenítés nélkül csinálni. Azt is mondta a nővér, hogy majd lehetne burkot repeszteni, vagy kaphatnék oxitocint, hogy gyorsabban menjenek a dolgok. Mivel még csak két-három órája voltam bent, nem igazán értettem, hova sietünk, és zavarba jöttem, mert nem igazán tudtam volna magamtól dönteni, és azt se szerettem volna, ha rám erőltetnek valamit, aminek a szükségességéről nem vagyok meggyőzve. Szerencsére nemsokára megérkezett Caroline, a gyógytornász, aki segített végiggondolni a lehetőségeket, és elmondta, melyik opció mivel jár. Végül is a burokrepesztés mellett döntöttünk, mivel a baba még elég magasan volt, és ettől várható volt, hogy majd lejjebb ereszkedik, és segít tágítani a méhszájat. Meg is volt a burokrepesztés (sajnos baromi kellemetlen volt, tulajdonképpen az egész szülés legrosszabb mozzanata számomra, pont azért, mert még nagyon magasan volt a baba, és nehéz volt elérni), egy pici magzatvíz elfolyt, de nem sok.
Ezután beültem a KÁDBA. A kád remek volt. Közben Caroline végig ott ült mellettem, masszírozta a derekamat az összehúzódások alatt, ami nagyon sokat segített. Kb. két órát voltam a vízben; az összehúzódások erősebbek, fájdalmasabbak lettek, de nem változott a helyük, ami azt jelenti, hogy a baba nem ment lejjebb, nem nyomta jobban a méhszájat. Két óra körül újra megvizsgáltak, ekkor még mindig csak majdnem hat centinél tartottunk, szóval a burokrepesztés nem igazán hozta meg a várt eredményt, én viszont kezdtem elérni a fájdalomküszöbömet. Úgy tűnt, szükség lesz az oxitocinra, amihez viszont már kértem az epidurált. Abban a pillanatban, ahogy megkaptam, elment még egy csomó magzatvíz, úgyhogy Caroline arra gondolt, korábban nem is sikerült a burokrepesztés, valójában csak most repedt meg. Nem kaptam nagyon erős adagot, valamicskét még így is éreztem az összehúzódásokból, de tudtam pihenni egyet, Dezső is aludt egy kicsit. Közben elkezdték adagolni az oxitocint is, mert ritkultak a fájások. 7 óra körül újra bejött a nővér, betette az említett belső monitort, és nyomott még egy adag érzéstelenítőt, mert elég sokat éreztem belőle. Majd átfordított a bal oldalamra. Így alighanem a baba feje jobban be tudott helyezkedni, mert hamarosan 8 centinél voltunk, és kezdtem érezni azt a bizonyos nyomást odalent. Olyannyira, hogy 20 perc múlva szóltam, hogy most marha gyorsan jöjjön valaki, mert nekem nyomnom kell. :) Valóban megvolt a 10 centi, és éppen ekkor ért be az orvos, úgyhogy már fordítottak is a hátamra.
A korábbiakhoz képest ez már megkönnyebbülés volt; nem is volt igazán fájdalmas nyomni, inkább csak nehéz volt összpontosítani, hogy pontosan hol is nyomjak. A nem sokkal korábban megkapott érzéstelenítőadag ellenére remekül éreztem a tolófájásokat, de viszonylag rövidek voltak, meg már elég fáradt is voltam, úgyhogy az előre megbeszélt "egy fájás alatt háromszor nyomunk" helyett kettőben kiegyeztünk, de már a másodikban sem volt igazán erő. Emiatt Zsófi el is akadt egy picit, volt vagy tíz perc, amikor nem haladtunk előre, úgyhogy a doki mondta, kicsit besegít nekem a vákuummal, de adjak bele apait-anyait. Igyekeztem összeszedni magam, hárman (Dezső, Caroline meg a doktornő) háromfelől biztattak, hajcsárkodtak, nem hagytak lazsálni, úgyhogy végül csak világra jött ez a kis szépség. :) 8:57-kor tették a hasamra, az utolsó egy-két perc fájdalmát azonnal el is felejtettem - csak annyi emlék él bennem róla, hogy azt gondoltam: na, ez nem természetes, ott ez nem férhet ki. :) Néhány pillanatra odatették a hasamra, utána elvitték, megtisztogatták, a gyerekorvos elvégezte a szükséges vizsgálatokat - nagyon elégedett volt vele -, majd visszakaptam, még mindig pucéran. Elégedetten nézelődött rajtam fekve, miközben engem még összevarrt a doki (a vákuum miatt vágnia kellett, és egy pici repedés is volt). Közben az aneszteziológus telenyomott érzéstelenítővel, nem igazán tudom, miért; kérdezte, hogy fáj-e a varrás, mondtam, hogy kellemetlen, nem jó érzés, szeretném, ha vége lenne, de azt nem mondanám, hogy fáj. Klikk, klikk, érzem még? Mondom, igen. Klikk, klikk, és most? Végül annyira bekábított, hogy a kezemet se tudtam mozdítani, sőt annyira szédültem, hogy még két órán keresztül nem tudtam elaludni. Pedig fáradt voltam, jólesett volna. Áttoltak a szobába, délutánig kábultan hevertem, Zsófit egyszer közben megpróbálták a mellemre tenni, de ő se nagyon volt még magánál, én meg még meg se bírtam fogni, úgyhogy inkább hagytak pihenni mindkettőnket. Délutánra ment ki belőlem a zsibbadás, azt hittem, sokkal több fájdalmat fogok érezni utána, de inkább csak kellemetlenségnek nevezném. Ilyen szempontból sokkal jobb a normál szülés, mint a császár, ezt elmondhatom. Aznap éjjel nem pihentem valami jól, mert a másik baba szinte egyfolytában sírt, de másnaptól, ahogy írtam, csak mi voltunk a szobában, Zsófi pedig alszik jókat, úgyhogy én is egész kisimultan jöttem haza a kórházból. :)
A szoptatás sokkal simábban indult, mint Andrissal, Zsófi nagyon ügyesen ráérzett a dologra, a pici száj nem akadály. :) Persze én is rutinosabb vagyok, és emiatt nyugodtabb is, de szerintem ő is jóval türelmesebb, mint Andris, aki nem győzte kivárni, hogy meginduljon a tej. Szóval ez simán megy, eszik is jó nagyokat, már gyarapodni is kezdett (a kezdeti 3180-ról csak 2970-re ment le, és tegnap már újra 3 kiló volt). Ha így haladunk, hamar hurkásodni fog, de kell is, mert még nagyon kis girnyó. :) Csak két centivel kisebb, mint Andris, és kb. 600 grammal volt könnyebb születésekor, de sokkal kisebbnek érzem - lehet, hogy csak elszoktam a babaméretektől. A kisfiamat meg most óriásnak látom, aki nehéz, mint a kő, három nap alatt teljesen elszoktam a súlyától. :)
Andris elég jól fogadta a hugit különben, szerintem még nem nagyon fogja fel, hogy ő emberi lény, inkább csak azt gondolja, hogy hoztunk valami új játékot, ami őt nem nagyon foglalkoztatja, mert nem csinál semmi érdekeset. De puszit már adott neki, és nem tűnik úgy, hogy zavarná Zsófi, úgyhogy nem aggódom. Az látszik rajta, hogy örül, hogy újra együtt a család, bár jól viselte a távollétemet, és a kórházban sem volt semmi jelenet, de hát sose volt egy anyja szoknyája mögé bújó gyerek.
Szóval itthon vagyunk, jól vagyunk, két gyönyörű, okos, ügyes gyerekünk van, nagy a boldogság. :) Nagy köszönet Dezsőnek, aki sokat biztatott, dicsért, támogatott a szülés közben (utóbbit konkrétan is, ugyanis az utolsó kb. egy órát az ő tenyerének feszülve töltöttem), szerintem nagyon ügyes volt. Az orvosunk és a gyógytornász is nagyon kedves volt, sokat segítettek, mindkettejüknek nagyon hálás vagyok, de mielőtt átmennék szülési Oscar-köszönőbeszédbe, csak annyiban hadd foglaljam össze az élményt: kicsit kevésbé volt természetes, mint ahogy legszebb álmaimban elképzeltem, de ez nem zavart, sőt (az epidurál Isten áldása, lányok); a lényeg, hogy szülhettem természetes úton császár után, és nagyon megérte, szép volt.