nagyzási hóbort

A gyermekeim határozottan megalomán tendenciákat mutatnak, mindketten ANNYIRA nagynak gondolják magukat, hogy lassan nekem kell felnőnöm hozzájuk. Andris például nem tudja annyiban hagyni, ha egy rá vonatkozó mondatban előfordul a kis vagy kicsi jelző, és azonnal működésbe lép a korrektorfunkció. Néhány példa:

- Kisfiam, gyere ide!
- Nagyfiam!

- Add ide a kis kezed!
- Nagy kezed.

- Ülj le, hadd adjam rád a kis zoknidat.
- Nagy zoknidat!

Még az apai kedveskedést is kijavítja:

- Édes kicsikém :)
- Édes nagykám.

De Zsófika is tudatában van ám önnön nagyságának. Úgy döntött, ő már nagylány, ezért neki nem is kell szopizni. Ezt én voltaképpen nem is bánom, mert szerettem volna még ebben a hónapban befejezni a szoptatást, és így egyszerűbb volt, mint ha ő még ragaszkodott volna hozzá. Viszont sajnos azonnal el is kapott valami ronda vírust (vagy bacit, azóta se tudjuk), lángolt szegény gyerek, hétvégén megjártuk vele az ügyeletet, a Heim Pált meg a Bethesdát, volt vérvétel, vizeletminta meg minden, és bár az utóbbiból a tenyésztés nem lett egyértelmű, közben a láza lement, és úgy néz ki, bármi is volt az, már elmúlt. (A Bethesdában húgyúti fertőzésre gyanakodtak, és már kilátásba helyezték a kórházi tartózkodást és a vénás antibiotikumos kezelést, de szerencsére erre nem volt szükség.)
Andrissal ma voltunk ortopéd szakorvosnál, megnézettem a lábát, mert volt ugye a lábtörése tavalyelőtt karácsonykor, meg még mindig sokat jár lábujjhegyen, picit befelé áll a bokája, és viszonylag gyakran elbotlik. Az orvos azt mondta, érezhetően feszesebb a jobb lábfeje, de nem vészes, lúdtalpbetétet írt elő neki, meg azt mondta, itthon is mindig legyen magas szárú szandálban (abban van), csak füvön és homokon legyen mezítláb. Egy év múlva kell mennünk kontrollra.