London

Közben november lett, és nekem nem lett több szabadidőm, de most befejezem ezt a bejegyzést, akármi is lesz!

Megjöttünk fáradtan, láb- és derékfájósan, de elégedetten és élményekkel tele. Csütörtök este utaztunk az Eurostarral, de több mint fél órát késett az egyébként szupergyors vonat, mert valaki aznap a sínek közé esett/ugrott? a lille-i pályaudvaron. :( Az érkezés ezen túlmenően is traumatikus volt, mert bár a szálloda öt percre volt a St. Pancras pályaudvartól, ahova befutott a vonat (ezért is esett rá a választás), a szobát és főleg az ágyat meglátva az arcunkra fagyott a megkönnyebbült mosoly. A duplaágy kb. 120 centis volt (nem túlzok). A szoba olyan kicsi volt, hogy még ennek a másfél személyes ágynak a sarkán is úgy kellett átlépnem, hogy átjussak az én oldalamra. Az első éjszakánk tehát nem volt valami pihentető, vigyázzban aludtunk, kb. óránként felébredtünk. Én háromnegyed hétkor már visszavonhatatlanul ébren voltam, ami ott ugye háromnegyed hatot jelent... Nem baj, legalább korán mentünk reggelizni, és jól meg is raktuk a bendőnket az angol reggelivel. Utána rögtön beindítottam a rinyagépet a recepción, hogy terhes vagyok és egyedül is alig férek el az ágyon, adjanak egy kétágyas szobát. Szerencsére volt egy szabad twin, este már ott hajtottuk álomra a fejünket.
De előtte még eseménydús napunk volt: a Buckingham-palotánál indítottunk, kis séta a szitáló esőben a St. James-parkon át a Westminsterig. Az apátságban hosszasan elidőztünk, emlékeim szerint legutóbb (6-7 éve) 5 font volt a belépő, most 15, de hozzácsapták az audioguide-ot is. Úgyhogy hallgattunk, bambultunk, szép volt. (Épp mostanában nézzük A Tudorok című sorozatot, úgyhogy baromira ki vagyunk művelve a 16. századi Angliából, ami most jól is jött. Mondjuk az csak most esett le mindkettőnknek, hogy Thomas és Oliver Cromwell két külön személy, és azt még mindig nem tudjuk, volt-e közöttük rokoni kapcsolat...)
Az apátság után megcsodáltuk a parlamentet és a Big Bent, a Downing Street 10-et meg a lovas őröket (azt a kettőt, akik éppen ott voltak), majd betértünk egy kellemes kis étterembe a Whitehallon. (Sokkal olcsóbbak voltak az éttermek, mint ahogy az emlékeimben élnek. Vagy csak több pénzünk volt, mint régen, a hátizsákos időkben...) Az ebéddel megerősítve megtámadtuk a National Galleryt a Trafalgar Square-en (az obligát Nelson-, oroszlán- és szökőkút-fotózás után). Kellett is a kalória, mert gyakorlatilag az egész képtárat bejártuk max. két óra alatt, igaz, inkább a minőségre mentünk, nem a mennyiségre, szóval nem néztünk meg mindent, csak arra fokuszáltunk (hehe, akadémiai helyesírás, még a Blogger is aláhúzza, pedig állítólag így helyes), ami valóban érdekelt. Dezső leszólta az impresszionistákat. Én keseregtem, hogy a legjobb Caravaggiójukat pont kölcsönadták az olaszoknak (mintha nekik nem lenne elég). Mindketten le voltunk nyűgözve. Nem ok nélkül, nézzétek meg a harminc legjobb képet. (Vagy leghíresebb. Vagy akármi.)
Némi könyvvásárlás és egy rövid szállodai szieszta után (amelyet már az új, "tágas" szobánkban élvezhettünk) nekivágtunk az estének: a Piccadilly közelében beestünk egy óriásmoziba, megnéztünk egy közepes filmet (meglepően kicsi a filmválaszték a nagy mozikban, otthon bármelyik multiplexben kétszer ennyi film közül lehet választani), majd betértünk a legközelebbi olasz étterembe, ahol egy magyar lány volt a felszolgálónk. :)
Másnap a British Museumban indítottunk, ahová negyedórás sétával jutottunk el a hangulatos Bloomsburyn keresztül. Itt aztán adtunk a kultúrának, igaz, mindent nem tudtunk megnézni, amit akartunk, de az alsó szintet gyakorlatilag végigjártuk: a görög, római, egyiptomi, perzsa és amerikai termeket. Megállapítottuk, hogy a Dél-Amerikai indiánok totál nem voltak normálisak. Volt egy nagyon jó tematikus kiállítás arról, hogyan birkóznak meg az emberek az életveszély és a halál tényével a különböző kultúrákban, hogyan próbálják meg elhárítani a betegséget, veszélyt stb. Én a shopban csorgattam a nyálam (végül Andrisnak vettem hűtőmágnest, mert nagyon szereti ezeket rakosgatni), míg Dezső fotózott a hiperlátványos csarnokban. Úgy terveztük, másnap még visszatérünk megnézni az emeleti termeket is, de erre végül nem maradt időnk. Zseniális dolog, hogy ilyen fantasztikus gyűjtemények, mint a National Gallery és a British Museum, ingyenesek.
A múzeummal szemben volt régen egy szuper antikvárium, amire nagyon fentem a fogam, de sajnos bezárt, úgyhogy helyette gyorsan bekaptunk egy bagelt ebédre. Ezután muszáj volt megint pihennünk egyet a szállodában, este pedig sétáltunk egyet a Covent Garden környékén, ahol láttunk láncfűrésszel zsonglőrködő mutatványost egy szál rózsaszín bugyiban (én nem bírtam nézni, mondjuk nem a bugyi miatt), egy hang nevű hangszeren játszó lányt és egy kínai hangszeren játszó bácsit, ami szintén nagyon vicces volt. Újfent nagyon jót vacsoráztunk egy hagyományos angol ételeket kínáló pubban (én steak and ale pie-t ettem, isteni volt!), aztán megint moziztunk egyet, ez sokkal jobban tetszett, mint az előző esti film.
Vasárnap aztán elvergődtünk a Towerhez; a metrófelújítások miatt kicsit nehézkes volt, buszoztunk, majd gyalogoltunk a Temze partján, de legalább Dezső fotózhatott. A Tower nagyon érdekes volt, itt tényleg tapintható a történelem, és nagyon informatív meg interaktív módon van kialakítva az egész. A központi épületben (White Tower) egy tök jó kiállítás volt VIII. Henrik páncéljaiból és fegyvereiből; innen tudtuk meg pl., hogy kb. 180 centi magas volt, ami abban a korban elég szálas termetnek számított. És a páncéljain tök jól látszott, hogy idősebb korára azért elég szépen megsonkásodott-hurkásodott a korábban sportos alkatú király... Gyönyörűek voltak ezek a páncélok egyébként, mindegyik egy mestermunka, persze egy királynak csak a legjobb jár.
A koronaékszereket nem néztük meg, mert már fáradtak voltunk, és igazából nem is érdekelte annyira egyikünket sem. Így is eltöltöttünk vagy négy órát odabenn, utána még fel akartunk menni a Tower Bridge-re a kilátás miatt, de felújítás miatt lépcsőzni kellett volna, azt meg már én nem vállaltam. Így a British Museumot is passzoltuk, helyette kerestünk egy Waterstone's könyvesboltot, és vettünk nekem egy Sony e-book olvasót (az érdeklődők kedvéért: PRS-300 Pocket Edition). Aztán már nem volt sok időnk a vonatig, és időre haza is értünk. Itthon jó hírek fogadtak, ugyan Andris egy kicsit megfázott, de nagyon jól érezte magát a mamával és Katival, nem nagyon hiányolt minket, néha elmondta, hogy elmentünk Londonba (Dondo), de nem aggódott különösebben, hogy mikor jövünk vissza. :) A három nap alatt megint rengeteget fejlődött, az összes játékot - formabedobó, pohárösszerakó stb. - profi szinten nyomja, ismer egy csomó színt, és folyamatosan mondja is, hogy mi milyen színű, tizenegyig számol hiba nélkül, és szinte minden szót megpróbál utánozni, a legtöbbet egész felismerhetően. Majd csinálok videót, hogy lássátok, milyen okos.
Szóval nagyon jól sikerült út volt minden szempontból, és az utolsó lehetséges pillanatban mentünk, mert én már most sem bírnám, pedig csak két hét telt el azóta. Persze a kishúg is nagyon jól viselkedett, egyébként is minden rendben vele, múlt héten voltunk orvosnál, szépen gyarapszik, sokat táncikál, viszont szegénynek még mindig nincs végleges neve, most a Zsófi újra bejött a képbe. :)
Majd igyekszem pótolni a képeket is, de inkább nem ígérem meg, hogy mikor...